Közvilágítás története

A közvilágítás hőskora

A nagyvilágban…
A sötét utcákon közlekedni igazán bátor dolog volt a régi idők embereinek. A rablók, a bokatörő gödrök, az ablakokon kiöntött szemét és szennyvíz mind-mind veszélyeztették a kései órákon hazabotorkálók testi épségét. Így aztán teljesen érthető, hogy a közvilágítás gondolata már évszázadokkal ezelőtt felmerült a jómódú településeken. Ismereteink szerint az első – mai értelemben közvilágításnak tekinthető – rendszeres utcai világítást 1558-ban valósították meg Párizsban. Hazánkban ekkor, a török uralom idején azonban egészen más problémák foglalták le az embereket, szóba sem jöhetett az utcai közvilágítás.

… és itthon
Sokkal később, 1777. november 9-én gyújtották meg Budán is az első utcai lámpát. Primitív olajmécses volt ez, bádog házzal, kócból sodrott kanóccal, és gyenge fénnyel, de segített elindítani Buda “karrierjét”. Pesten még később, 1790. január elsején indult az olajlámpásos közvilágítás.
Az észak-amerikai kőolaj megjelenése után 1864-ben Pesten is alkalmaztak már petróleumlámpát olyan lámpatestekkel, amilyenek még ma is láthatók, például a Budai Várban és Óbudán.
A 18. század végén megjelent egy újabb fényforrás, a világítógáz. 1856. december 21-én a petróleumlámpák használatával egy időben a Kerepesi (mai Rákóczi) úton kigyulladtak a főváros első közvilágítási gázlámpái. A további közvilágítás építés során még mindig nem vetették el az olajlámpásokat, hiszen gázlámpa használata csak olyan utcákban volt gazdaságos, ahol a gázcsöveket ipari vagy háztartási célokra már amúgy is lefektették.

Az utca fényei a századfordulón
Az első utcai villamos közvilágítás a New York-i Broadway-on 1880-ban létesült Brush ívlámpákkal, és egy évvel később, azaz 1881-ben, a trónörököspár látogatása idején már Budapesten is 36 ívlámpával működött villamos közvilágítás. Igaz csak ideiglenesen, de annál nagyobb sikere volt!
Míg Európa nagyvárosaiban 1882-ben egymás után épültek a rendszeres üzemű villamos ívlámpa közvilágítási rendszerek – Magyarország akkori területén például 1884-ben Temesvárott – Budapesten csak 1909-ben sikerült elhatározásra jutnia a Fővárosi Tanács közgyűlésének. Ráadásul ekkor is csak a BÁV Rt., a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság vezetőinek felajánlása miatt. A cég ugyanis vállalkozott arra, hogy saját költségén a mai Rákóczi útnak a Kis- és Nagykörút közötti szakaszán felszerel és működtet 38 darab kísérleti lámpát. Mivel e megoldás ellen már anyagi kifogást sem lehetett emelni, így 1909. április 8-án üzembe helyezték a “kísérleti szakaszt”.
E lámpák 9 méter fénypontmagasságú, öntöttvas kandelábereken elhelyezett, 37 V-os, Siemens gyártmányú, egyenáramú ívlámpák voltak. A lámpák ki-be kapcsolása kézzel történt, így minden hatodik kandeláberben kapcsolótábla volt. A lámpákat hármasával sorba kötötték, egy-egy csoport terhelése 16 A volt, és körülbelül 8lx megvilágítást adott. (A telihold fénye 1lx.)
A villamos közvilágításnak nagy sikere volt, így 1912-ig tovább bővítették a lámpasort az Andrássy úton, a Nagykörúton (a Nyugati Pályaudvar és a Boráros tér között), az Eskü úton (ma Szabadsajtó út), a Kossuth Lajos utcában, és a Városligetben.
A konkurencia, a Magyar Villamossági Részvénytársulat persze nem nézte jó szemmel a BÁV Rt. terjeszkedését. A Fővárosi Tanácshoz újabb felajánlás érkezett. Ezúttal az MV Rt javasolta egy újabb kísérleti szakasz építését. A közgyűlés pedig vette a lapot, és Budapest profitálhatott a két cég rivalizálásából, újabb villamos közvilágítási szakasz épült a Lipót (ma Szent István) körúton. Az MV Rt. ugyanolyan kandelábereket alkalmazott, mint a BÁV Rt., de a Ganz Villamossági Rt. ívlámpáit használta, és 110V-os egyenáram helyett, 200V-os váltakozó áramú hálózatot épített ki. Biztos, ami biztos, ne legyen összekapcsolható a két rendszer. A siker ekkor sem maradhatott el, és még ugyanabban az évben hasonló lámpákat szerelt fel az MV Rt. a Váczi körúton, a Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton, és a Kiskörúton. Ezzel egyidőben Újpesten is (akkor még nem tartozott a fővároshoz) nagyszabású fejlesztés folyt, 1912-ben már 1800 darab 52,5W-os izzólámpából álló közvilágítási hálózatot üzemeltetett a Phöbus Vállalat.
Az első világháború kitörése teljesen leállította a közvilágítás fejlesztését.
A háború utolsó évében azonban megint változott a helyzet. A gázlámpák működéséhez szükséges gázhoz kokszolható szén kellett. Ezt pedig külföldről még nehezebb volt beszerezni, mint a villamos energia előállításához szükséges hazai ipari szenet. Megkezdődött tehát egy “ideiglenes” fejlesztés. A kerítéseken, házfalakon megjelentek az egyszerű, csőből hajlított, bádogernyős, 60W-os izzóval ellátott lámpák, és a gázlámpák kandelábereit is villamos üzeműre alakították. A lámpák napi ki- és bekapcsolását a gázművek lámpakezelő személyzete végezte. Nem nehéz elképzelni, hogy igen változatos volt a lámpák működési ideje, hiszen ezeknek az embereknek több mint háromezer lámpát kellett kapcsolgatniuk.

Külterületek korszerűsítése
Az első világháborút követően a közbiztonság nem volt túl fényes helyzetben, és persze az utak sem. Naplemente után fény csak a kiváltságos utcákban volt. Elektromos közvilágítás csak a belvárosban és a körutakon, a külterületeken pedig a megmaradt gázlámpák, vagy semmi sem volt. A külvárosi helyzet javítására két megoldás kínálkozott: az elektromos szabadvezetékeket, vagy a villamosvasút felsővezetékét használják fel közvilágítási célra is.
Az első megoldás szerint lámpákat szereltek a külterületi szabadvezeték-hálózat faoszlopaira. A bennük lévő izzólámpák a szabadvezeték-hálózat üzemfeszültsége szerint 110 vagy 220V-osak voltak. Teljesítményük kezdetben 60W, később 75W lett. A lámpákat kezdetben külön-külön, az oszlopokon elhelyezett kézikapcsolóval kapcsolták. Később csoportos, de még mindig kézi kapcsolást alkalmaztak. Persze ahol a másik megoldás volt a gazdaságosabb ott a villamos felsővezetékét, oszlopait használták fel erre a célra is. E megoldások fő előnye az egyszerűség, a gyors kivitelezhetőség volt, de hosszú távon valami másra volt szükség. A fejlesztési tervek alapján az akkor legkorszerűbb, úgynevezett útközepes rendszerű világítást élvezhették a Belváros lakói.
A 200-300W-os izzólámpás lámpatesteket fémernyő mellett már üvegburával is ellátták. Ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy az autóút mellett a járdákat is megvilágította, ám csak ott lehetett megvalósítani, ahol az utca mindkét oldalán zárt sorokban emeletes épületek álltak. A lámpát tartó átfeszítések horgait ugyanis az épületek falához erősítették. Azokon a nagy forgalmú utakon, ahol ezt nem lehetett megoldani, mint például a Váci úton, a villamos felsővezeték-oszlopaira erősítették az átfeszítéseket, illetve keskenyebb utcákon magára oszlopra ültették a lámpát.
Szentjánosbogarak a parkokban
Miután a belterületi utcák világítása megoldódott, a terek, parkok egyenletes esti megvilágítása volt a következő feladat. A falakra, a járda mentén elhelyezett oszlopokra erősített lámpák addig ugyanis csak a terek szélét világították meg. Ekkor jött el a gyönyörű kivitelezésű kandeláberek ideje, az ipari célra tervezett oszlopok helyett.

Lámpakezelők helyett automaták
Mivel a közvilágítási fényforrások száma rohamosan nőtt, elkerülhetetlen volt valamilyen megoldást keresni arra, hogy a lámpakezelőknek nagyobb csoportokban lehessen kapcsolniuk a lámpákat. Újabb könnyebbséget jelentett, amikor a kézi kapcsolást kapcsolóórák váltották fel. Egy óra a lámpák nagyságától és a hálózati viszonyoktól függően 25-40 darab lámpából álló körzetet kapcsolt egyszerre. Az önműködő kapcsoló-berendezéseket a házak falába, esetleg a kandeláberek lábazatába, külterületen pedig a szabadvezetékek oszlopain helyezték el. A kapcsolóórákat be lehetett állítani, hogy egész éjszaka világos legyen, vagy “féléjjeles” rendszer szerint kapcsoljanak ki. A kezdetleges automatáknak is voltak hátrányai, például az, hogy nem lehetetett a borús vagy napos időnek megfelelően korábban vagy később bekapcsolni a közvilágítást. Ráadásul egymástól teljesen függetlenül működtek, így a pontatlanságok miatt előfordulhatott, hogy az utca egyik részén már égtek a lámpák, a másikon pedig még sötét volt. Egészen 1931-ig, amikor is megkezdődött az új rendszer kiépítése, amelyben áttételesen ugyan, de minden lámpát egy központi kapcsolóval lehetett működtetni. A sok-sok lámpakezelő munkáját egyetlen kézmozdulat helyettesítette. Órák helyett egy perc alatt sötétbe borult, vagy fényárban úszott a főváros.
Lehetővé vált a természetes világítás változásához való alkalmazkodás, és a légoltalmi elsötétítéssel kapcsolatos előírások kielégítése is.
Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ebben az időben a fővárosi közvilágításnak körülbelül az egyharmadát még mindig a gázlámpák jelentették. A gázzal illetve a villamos energiával működő lámpák többnyire vegyesen álltak az utak mentén, így is csökkentve annak a veszélyét, hogy valamelyik rendszer meghibásodása esetén teljesen elsötétüljön a város.

Újra háború…
… és sötét. A második világháború, a főváros 1944-45. évi ostroma a közvilágításban is hatalmas károkat okozott.
A 27700 darab lámpa közel fele – 40 százaléka – megsemmisült, és a maradék is nagymértékben megrongálódott. Hasonló volt a helyzet a vezetékhálózat terén is. A helyreállítási munkák eredményeként 1945. május 12-én, a pesti oldalon a Kossuth Lajos utcában, a Rákóczi úton, majd június 28-án a Budai Vár alatti alagútban gyulladtak ki először újra a közvilágítási lámpák. A teljes helyreállítás egészen 1949-ig elhúzódott.

Látni és látszani
A peremkerületek 1951-ben a fővároshoz kapcsolódtak, így létrejött Nagy-Budapest. Jelentősen megnőtt a forgalom is – főleg a belterületi utakon – amihez a régi rendszerű izzólámpák már nem adtak megfelelő megvilágítást.
1956-ban a Tisza utcában felszerelt kísérleti fénycsöves közvilágítási lámpatestekkel vette kezdetét a fénycsöves korszerűsítés. Ez óriási fejlődést jelentett a közvilágításban, mert a fénycső fényhasznosítása körülbelül háromszor jobb, mint az izzólámpáé. Vagyis az új lámpákkal megvilágított utakon – változatlan áramfogyasztás mellett – körülbelül háromszoros lett a fényerősség.
A fénycsöves megoldás mellett szólt az is, hogy a hazai gyártmányú fénycsövek élettartama háromszor-négyszer nagyobb, mint az izzólámpáké, és az autós közlekedésben is lényegesen kisebb káprázást okoz. Mindezek sokkal nagyobb előnyt jelentettek, mint amekkora hátrány volt a fénycsövekhez való nagyobb lámpatestek beruházási költsége.
A belső területeken többnyire az útközepes megoldás maradt, de a tágasabb tereken az egy- vagy többágú oszlopkaros, illetve az önálló lámpaoszlopos, kandeláberes lámpatesteket cserélték fénycsövesre. Például az Erzsébet téren (anno Engels téren) és az akkori Gorkij fasorban a meglévő lámpaoszlopok felhasználásával készült korszerű közvilágítás.
A Nagykörút pedig 1958-59 között kapott külön erre a célra tervezett, Európában a legmodernebb megoldást jelentő, ostornyeles lámpaoszlopokat.
Eleinte sok gondot okozott a plexiburák tömítésének romlása, és a gyors elszennyeződése. Gyakorlatilag háromhavonta tisztítani kellett a lámpákat, különben lényegesen romlott a fényerejük. Mire a fejlesztések megoldást hoztak volna minden hibára, a fénycső vezető helyét átvette a nagynyomású higanylámpa. Ez azonos fényerősséget ad mint a fénycső, de sokkal kisebb, gyakorlatilag a régi izzós lámpatestekben is elfér. Igaz, az új megoldással új probléma is jelentkezett, ugyanis a higanylámpa bekapcsoláskor nem világít teljes fénnyel, körülbelül 3-4 perc begyújtási idő után éri el a teljes fényességet. A hazai gyártmányú higanylámpák rendszeres alkalmazását a főváros közvilágítási hálózatán 1961-ben kezdték meg. Néhány évvel később, az 1964-ben felavatott Erzsébet hídon is különleges, a szerkezet vonalvezetéséhez illeszkedő, úgynevezett refraktorburás higanylámpákat alkalmaztak.
A higanylámpák előnyeivel szemben a fénycsöves világításnak esélye sem volt az utcai közvilágításban. Alkalmazásuk csak a kis belmagasságú gyalogos aluljárókban kifizetődő.
A hatvanas évek közepén kezdődött az Erzsébet hídtól a Baross térig terjedő, úgynevezett fénytengely kialakítása is, amely 13 méter fénypontmagasságú, egymástól körülbelül 36 méter távolságra levő, 4x400W-os higanylámpás világítótestet magában foglaló íves-tűzött acéloszlopos kandeláberekből állt.
A fénytengellyel egy időben került sor a magas fénypontú, higanylámpás világítás alkalmazására. Ezt a rendszert építették ki az Erzsébet híd budai és pesti hídfőjénél, a Rákóczi út és a Múzeum körút kereszteződésénél, az Erzsébet (akkori Engels) téri autóparkolóban, valamint a Blaha Lujza téren. A 18 méteres kandeláberek mindegyikén négy 400W-os és négy 1000W-os higanylámpa ült.

Hetvenes évek az egyszerűség jegyében
A hatvanas évektől napjainkig is több új nemesgázt kipróbáltak a fényforrások területén. A higanylámpák után a xenonlámpával folytak kísérletek, majd az Erzsébet téren felállított, mindeddig a legmagasabb, 30 méteres közvilágítási oszlop lámpaházában négy 10kW-os halogén izzólámpát helyeztek el, speciális fényvetőkben. Biztonsági és kiegészítő világításra nyolc 1kW-os higanylámpás fényvető szolgált. A halogén izzókat aztán a hetvenes években fémhalogén lámpákra cserélték.
A minden korábbinál jobb hatásfokú nátriumlámpa fejlesztése a hatvanas évek végén kezdődött. Hazánkban először a kisnyomású változattal folytak kísérletek: az Elektromos Műveknél is létesítettek egy kísérleti szakaszt. E lámpák fénye begyújtáskor vörös színű volt, majd 8-10 perc múlva kezdődött az erőteljes, jellegzetes monokromatikus sárga fényű világítás, amelynek a színvisszaadása igen rossz volt, ezért e lámpák csak országutak bevezető szakaszainak világítására voltak alkalmasak.
A Budapesti elektromos Művek a hetvenes évek elején próbálkozott a nagynyomású nátriumlámpákkal, amelyek fényhasznosítása még a kisnyomásúaknál is előnyösebb – energiatakarékosabb – és színvisszaadásuk is sokkal kedvezőbb. Hátrányuk azonban, hogy a higanylámpákhoz hasonlóan, feszültség-kimaradás esetén csak 5-10 perc „hűlési idő” múlva kapcsolnak vissza. Hazai szerelvények hiányában Philips gyártmányú lámpatestekkel létesült 1972-ben az Alkotmány utcai, első nátriumlámpás közvilágítási berendezés. (korábban is folytak kísérletek az élénk, sárga színű fényforrásokkal gyalogátkelőhelyek kiemelt világítására.)
Az első nátriumlámpás megoldások közé tartozott még a Lánchíd és a budai Alagút megvilágítása. Ez utóbbi speciálisan működött: nappal erősebb, este két lépcsőben csökkentett megvilágítást adtak a lámpatestekben elhelyezett 400W-os nátriumlámpák.
A nátriumlámpák továbbfejlesztésével, és az alkatrészek hazai gyártásával egy időben a Fővárosi Tanács úgy döntött, a Budapestre bevezető főutak nátriumlámpás kialakításúak legyenek. A fejlesztés 1974-ben elsőként a Szentendrei, a Budaörsi és a Soroksári út külső szakaszain valósult meg.
A nátriumlámpák mellett a higanylámpás rendszert is továbbfejlesztették. Az alumíniumból készült világítóegység messzemenően figyelembe vette a jó fényhasznosítás, a könnyű kezelhetőség és a minimális karbantartás igénye mellett a minél kisebb létesítési költségeket is, kissé háttérbe szorítva az esztétikai szempontokat.
A hetvenes évekre a hálózat nagymértékű terjeszkedése is jellemző volt. Ez – elsősorban a lakótelepeken – önálló lámpaoszlopok alkalmazását tette szükségessé, amelyeknek a magassága a szabványos világítás követelményeivel összhangban egyre nőtt. Anyaguk előbb acél volt, majd megjelentek a feszített acélbeton és alumínium oszlopok.
A metró is változtatta a város arculatát. A mélyállomásokhoz kapcsolódva új forgalmi csomópontok, árkádok és aluljárók létesültek, amelyeknek a közvilágítása is folyamatosan megújul.
Lényege alkotása még ennek a korszaknak a két Duna-part füzérvilágításának elkészítése. Az alsó rakpart út mellvédjére szerelt, 4-9 méter magas alumíniumoszlopok a speciálisan ide készített lámpákkal ellátva igen szép látványt nyújtanak.

Közelmúlt – energiatakarékosság és nosztalgia
A nyolcvanas évek közvilágítási történelmével kapcsolatban nem lehet említés nélkül hagyni a nosztalgialámpákat. A harmincas-negyvenes években létesített város – és technikatörténeti értékű kandeláberek az idő és a háborús események miatt erősen sérültek, korrodált, életveszélyes állapotúak lettek. Ezért, valamint a korszerű világításhoz alapvetően szükséges adottságaik miatt, az Elektromos Művek jogelődje a hatvanas években programszerűen divatos, modern berendezésekre cserélte ezeket a kandelábereket. A nyolcvanas évekre alig egy-kettő maradt. Valószínűleg azok sem sokáig díszítették volna a fővárost, ha a televízió városvédő műsora fel nem hívja rájuk a figyelmet. Ekkor azonban egy új, korhű, ám korszerű lámpatestet fejlesztett ki az Elektromos Művek, amelyekkel még ma is találkozhatunk, például az Andrássy úton, és az I. kerületben.
Mintegy 30 éve világítják meg a fővárosi utcákat a fehér fényű higanygőzlámpák. A nagy fényerejű, ám sokat fogyasztó fényforrások egy részét a Budapesti Elektromos Művek Nyrt. a 90-es években energiatakarékosra cserélte, amivel körülbelül 15 százalékos áramdíj megtakarítást ért el. A csere során először a gyalogátkelőhelyeknél, a kiemelt csomópontoknál kerültek sárgás fényű nátriumlámpák a régi fehérek helyére, így is jelölve, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek az autósok. Az első ilyen berendezés a Szent István körút és a Jászai Mari téri gyalogátkelőhelynél épült. A korszerűsítést, a nátrium lámpás világításra történő áttérést ezt követően már folyamatosan napirenden volt , de a higanylámpák cseréje teljessé csak a BDK Kft 2001-es megalakulását követően elvégzett nagyarányú , 2004 –re befejezett programmal vált teljessé. A lámpatest cserék ezen utolsó szakaszának köszönhető, hogy a főváros közvilágításának lámpatest állománya napjainkban, nemzetközi összehasonításban is korszerűnek , energia hatékonynak mondható .

Kompakt fénycsövek, kerámia fémhalogén lámpákkal napjainkban, LED- es fényforrásokkal a jövőben

A 90 –es évek végén a közvilágítás területén is megjelentek a korszerű, fehér fényű fényforrások, a kompakt fénycsövek és a kerámia fémhalogén lámpák. Ezek elterjedését a sokak szerint kellemesebb fénye, a fehér megvilágításban jobban érvényesülő színek ( jobb színvisszaadás ) is segítette. Budapesten 2001-től egészen napjainkig főként a parkok , gyalogos utak közvilágításánál alkalmazzák nagy számban a kompakt fénycsöves lámpatesteket , kerámia kisülő csöves fémhalogén fényforrásokat pedig dekoratív céllal szereltek fel városközpontokban, több kiemelt helyszínen (például Erzsébet híd, Szabadság híd közvilágítása ).
Először 2005-ben a Művészetek Palotája mellett , majd ezt követően évről –évre újabb helyszíneken, a Deák téren , a Petőfi Sándor utcában, a Corvin projekt területén és a Margit szigeten is fehér fényű lámpák kerültek, de itt nem a fent leírt módon , hanem úgynevezett „LED” fényforrások segítségével történik a közvilágítási szolgáltatás. Bár az új technológia alkalmazása még fejlesztés alatt áll, azonban általános szakmai vélemény szerint a jövő egyértelműen a „LED”-eké , a „LED”-es közvilágításé …